Több, mint vér - 12. fejezet

Tempy kilépett a raktárból, majd hallotta, ahogy Vaylen becsukja az ajtót, és utána siet. A vámpír megragadta a karját, és maga felé fordította. Mélyen a szemébe nézett, Tempy pedig újfent megremegett.

– Nem válaszoltál. – A férfi hangja még mély volt az iménti aktus miatt.

– És nem is fogok. Most pedig… - Az amazon elnézett a válla fölött, és hidegen elmosolyodott. Két alak állt mögöttük, nyakukon a jól ismert jel. Vaylen megfordult, miközben automatikusan maga mögé tolta a lányt. Tempy mérgesen fújt egyet és mellé lépett.

– Osztozunk? – A lány előhúzta a kardját és a vámpírra pillantott. Az végignézett rajta, és vigyorogva bólintott.

– De még mennyire, szivi! – A Harcos is elővette a saját kardját és már neki is támadt a nagyobbiknak. Az amazon a fejét csóválva indult el, és lecsapott. A mágus egy energiagömböt küldött rá, amit sikeresen kivédett a kardjával. Újra támadt, és megsebezte a férfit a karján. Az felüvöltött, és dühös támadásba lendült. Sorra dobálta a lányra a tűzlabdákat, aki maga elé rántotta a kardját, és várta a támadás végét. Amikor a mágus kifáradt, kihasználta a pillanat törtrészét, és nekifutásból letarolta a férfit. Meglengette a kardot a feje felett, és egy tiszta vágással levágta a mágus fejét. Ádám fia kékes lánggal vált porrá.

Tempy Vaylent kereste, aki csak állt egy helyben, miközben előtte a mágus összevissza kapkodta a fejét. Mintha nem látna… semmit.

– Mit csináltál vele?  - Lépett hozzá közelebb a lány.

– Csak használom az erőmet. – A vámpír könnyedén legyintett, és megvonta a vállát.

– Ami azt jelenti… - Tempy nem igazán volt tisztában azzal, hogy mit is csinál a férfi.

– Hogy elhitettem vele, hogy nem lát. És nézd, tényleg nem lát. – A vámpír felkapta a kardját, és lefejezte a mágust.

– Ez a képességed? – Kérdezte a lány csodálkozva.

– Aha. Gondolatirányítás. – Olyan lazán mondta, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna.

– Tehát amikor ott… amikor aznap este… – Tempynek helyére kattantak a képkockák. – Ó, te utolsó mocsok! Hogy merészeltél bemászni a fejembe? – Az amazon rögtön tudta, hogy a fergeteges, szexuális képzelgése a vámpírral nem a véletlen műve volt. Vaylen irányította a gondolatait, gyakorlatilag megerőszakolta.

Közelebb lépett a férfihez, aki vigyorogva feltartotta a kezét.

– Te voltál a legérdekesebb. Mit tehettem volna? – Vaylen igyekezett lenyugtatni a lányt, de nem járt sikerrel.

–Békén hagysz! – ordította az amazon.

– És mi lett volna akkor azzal a csodás estével? – A lányra kacsintott, aki nem akarta bevallani magának, hogy ő is nagyon sajnálná, ha másképp történnek a dolgok. Ennek ellenére dühösen válaszolt.

– Az, hogy nem történik meg. Mint ahogy ez sem! Felejts el engem! – Hátat fordított neki, de a férfi nem engedte el.

– Azt nem tehetem… - Maga felé fordította, mélykék szemeit a lányéba fúrta, miközben keze a derekára csúszott, és közelebb húzta magához. – Mivel te sem akarod…

Száját Tempyére tapasztotta, és lágyan megcsókolta.

Connor belépett a hatalmas dolgozószobába, aminek jelentős részét az íróasztal tette ki. Antik darab volt, és gyönyörű, a maga robosztus módján. Minden rendben állt rajta, az utolsó ceruzáig. A férfi nem szerette a káoszt, nem tudott vele mit kezdeni. Ahhoz képest, hogy vérfarkas volt, mindig racionálisan állt a dolgokhoz. Valami vagy fehér, vagy fekete, köztes állapot nincs. Ezt még az apja sulykolta bele, mielőtt végleg elfordult volna tőle. Connor felsóhajtott, és leült a masszív bőrfotelbe. Vele szemben ült a polgármester. Egy alacsony, köpcös, kopaszodó férfi, aki nem akart mást, mint rendet és békét a faluban. Connor sejtette, hogy most is ezért van itt. A szörnyért, amiért ő a felelős. Mindig is ő volt.

– Üdv, Mr. Sheridan! Miben segíthetek? – Kecsesen összefonta az ujjait, és előre dőlt a székben.

– Ugyan Connor. Szólíts nyugodtan Randolph-nak. Apád jó barátom volt, isten nyugosztalja. – Randolph megtörölte a homlokát, amin már gyöngyözött a veríték.

– Köszönöm. Tehát, mit tehetek Önért, Randolph? – Ismételte meg a kérdést némi éllel a hangjában.

– Tudod nagyon jól. Kell a segítséged. Ez az ügy… kiborít. Nézd! Nézd! Merő egy víz vagyok! – Újra megtörölközött, mintegy nyomatékot adva szavainak.

– Ha jól sejtem, a farkas miatt van itt. – Mondta halkan Connor.

– Azért hát! Kérlek… nem is, könyörgök, kapd el a dögöt. Amikor apád tíz éve lelőtte, azt hittem, megnyugodhatok. De a rohadék visszatért, a nép pedig kezd lincshangulatba kerülni. Nem sokáig tudom féken tartani őket. – Connor felállt, majd megfordult. Pontosan mögötte egy óriási portré volt, ami az apját ábrázolta, egy fegyverrel a kezében, mellette pedig a „bestia”. Legalább is, ahogy a falusiak hitték. Az apja hozatta be ezt a képet, hogy Connor mindig emlékezzen a ballépésére, ami egy farkas életébe került. A nyomasztó emlék a mai napig kíséri, képtelen szabadulni tőle. Kinézett az ablakon, és Ayradniát vette észre, mögötte pedig Dorell lépkedett, közben valamit magyarázott. A lány néha-néha hátrafordult, kérdezett valamit, majd leültek egy padra. Amint megszabadul innen, rögtön kikérdezi Dorellt.

– Mindenben a segítségére leszek, Polgármester úr. Nyugodjon meg, elkapom a nyomorultat. – Szinte nem is figyelt a szavaira, szeme a lányt kereste.

– Ó, az Úr szóljon belőled, fiam. De volna itt még valami. Élve akarom. Tudni akarom, ki az a mocsok, aki éjnek évadján a falut riogatja. – A férfi kétségbeesett volt, bármit megadott volna azért, hogy békében éljenek a falusiak.

– Élve? Azt nem lehet. Ne kérjen ilyet tőlem. – A polgármester felállt.

– Muszáj, Connor. Az embereknek tudnia kell, kivel állnak szemben. – Connor kinézett az ablakon, épp akkor, amikor Dorell összeesett. Az ajtó felé vette az irányt, közben visszakiáltott Randolph-nak.

– Ezt még át kell gondolnom. Majd keresem, de most mennem kell! – Villámgyorsan átvágott a szobán, és feltépte a nehéz ajtót, majd egyenesen a kertbe rohant.

Rori kilépett Drew szobájából, és belebotlott Dimitrie-be. A vámpír a szájára tapasztotta a kezét, és az egyik szoba felé kezdte húzni.

– Épp téged kerestelek. Beszélnünk kell. – A Sámán kiszabadította a száját, és színlelt aggodalommal a hangjában kiabálni kezdett.

– Segítség! Elrabol egy kanos vámpír! Valaki! Gyorsan! – kapálózott össze-vissza.

Heat épp zuhanyhoz készülődött, amikor kiáltást hallott a folyosóról.

– A rohadt életbe! Annyira tudtam! – Felkapott egy farmert, amit még begombolni is elfelejtett, és feltépte az ajtót. Amikor meglátta a Sámánt és Dimitrie-t, a vámpírra kiáltott.

– Azonnal engedd el! Parancsolj a vágyaidnak, az istenért! Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki elveti a sulykot. – Mint egy felbőszült bika, száguldott keresztül a folyosón.

– Tessék? Miről beszélsz? Mi az, hogy tudtad? – Dimitrie értetlenül nézte a Vezért, aki hol ide, hol oda kapkodta fejét. Rori közben felnevetett és végigmérte Heat-et.

– Ha tudom, hogy így vársz, jobban sietek hozzád! – A vámpír villámgyorsan begombolta a nadrágot, elvörösödött, és inkább Dimitrie-hez fordult.

– Magyarázat? – Ölbe tette a kezét, amitől kidomborultak a csodálatosan kidolgozott bicepszei. Ha Rori kicsit is érdeklődik utána, tuti ráveti magát. De akkor mit szólt volna Luminita? A gondolatra felkacagott.

– Csak beszélni akarok vele – mondta Dimitrie és ismét a szoba felé kormányozta a Sámánt.

– Miről? – Heat nem hagyta annyiban. Volt valami különös a vámpír viselkedésében, ami nem hagyta nyugodni.

– Magánügy – zárta rövidre Dimitrie.

– Nyugi, cowboy, elbírok vele. Aztán fel ne öltözz, míg nem jövök! – Rori Heat-re kacsintott, majd betuszkolta Dimitrie-t abba a szobába, ahova a vámpír ráncigálta az előbb.

Törökülésbe lehuppant az ágyra, hófehér haját baloldalra tűrte, és kérdőn Dimitrie-re nézett.

– Szóval, mi volt ilyen sürgős, hogy nem tudtál várni, míg rád kerül a sor? – A lány csilingelő hangja betöltötte a szobát.

– Sor? Milyen sor? – kérdezte a férfi csodálkozva.

– A kíváncsiságom sora. Te rögtön a rettenthetetlen vezéretek után következel. – Rori úgy mondta, mintha természetes lenne. Igaz, erről senki sem tudott, de a Sámánt nem különösebben izgatta.

– És ki az első? – D az ajtónak támaszkodott, izmos kezét összefonta hatalmas mellkasa előtt.

– Rólam akarsz beszélgetni? De édi! – Rori elvigyorodott, mire a vámpír megrázta a fejét.

– Nem, igazából Nickyről. – A férfi várt pár pillanatot, míg kimondta az amazon nevét.

– Nicky? Tényleg? – Színlelt meglepettséggel csodálkozott rá a Sámán.

– Igen. Állati egy csaj, és muszáj, hogy az enyém legyen. Kérlek, mondd, hogy tudsz segíteni. Azt mondták, van varázserőd. – Reménykedett a vámpír.

– Mondjak rá egy bűbájt, hogy beléd szeressen? Ez nem lenne túl etikus… - Rori elmélázva nézte a plafont.

– Nem. Hát persze, hogy nem. De valami puhító dolog jó lenne. – Dimitrie megrázta a fejét. Nem, nem akarta, hogy a lány belé szeressen. De egy kis löket nem ártana.

– Pácoljam be neked? – A Sámán felnevetett a saját viccén, majd letörölgette a könnyeit. Aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és komolyan a vámpírra nézett.

– Lenne itt valami. Nagyon ütős cucc. De ezzel nem szerzed meg, csak egy kicsit közelebb lököm hozzád. – Bizalmasan közelebb hajolt a férfihoz.

– Szuper! Mi az? – A vámpír is közelebb lépett, de vigyázott, hogy az amazon még ne érje el. Még a végén leteperi a hibbant tyúk.

– Ó, az legyen meglepi! – Az amazon ravasz mosolyra húzta a száját. – Jó móka lesz…

A hangsúly arra késztette a vámpírt, hogy aggódni kezdjen.

Heat a párocska után nézett, majd morgott valamit az orra alatt. Nem is vette észre a közeledő alakot.

– Gond van? – Luminita lépett mellé, egy almával a kezében. Heat rápillantott, és megrázta a fejét.

– Nem hiszem. De ha lenne, a csaj simán elbánik akárkivel. – Nézett ismét az ajtóra, ami mögött eltűnt a Harcos és a Sámán.

– Melyik csaj? – A lány hangjában több érdeklődés csendült, mint amennyit szeretett volna.

– A Sámánotok. Épp Dimitrie-t rángatta be a szobájába. – Rázta meg a fejét hitetlenkedve.

– Nem az esete, nyugi. – Luminita megvonta a vállát, majd tovább indult volna, de Heat tovább kérdezte.

– Honnan veszed? – A Vezér nem értette, hiszen a Harcosok egytől egyik kiváló példánya a fajának. Szinte lehetetlen nekik ellenállni.

– Nincs barkója és flitteres nacija. – Amikor a vámpír kérdőn ránézett, hozzátette. – Elvis.

– Értem. Tehát itt mindenki kizárta magát nála? – Heat felnevetett.

– Pontosan. De nem csak nála. – Jelentőségteljesen a férfira nézett, aki elvigyorodott.

– Nem tudom, miről beszélsz. – Közelebb lépett Luminitához, aki a falhoz simult. Visszatartotta a lélegzetét, mert ha beszívta volna a férfi izgató illatát, tudta, hogy elveszett.

– Nézd, hogy félsz, hogy hozzám érsz. Aggódsz, hogy letámadnál? – Ha lehet, még közelebb hajolt hozzá, szinte hozzásimult.

– Ó, igen. Rettegek. – Heat lehelete az arcát súrolta. L elfordította a fejét, és egyenesen a szőnyeget bámulta.

– Én nem félek. Sajnos most dolgom van, de legközelebb… - A vámpír buja ígéretekkel teli, mély hangon felnevetett. Ellépett a lánytól, és visszament a szobájába. L nagy levegőt vett, a térde azonban még mindig remegett a férfi hangjától. Az almát tartó kezén kifehéredtek az ízületei a szorítástól.

– Kurva életbe…

Kisietett az udvarra és mélyeket lélegzett. Térdre rogyott, eldobta az almát, és előrántotta a kardját. Egy vörös szalag volt rátekerve. A húgáé volt. Még mielőtt a mocskok rajtuk ütöttek volna. Betörtek a faluba, és majdnem mindenkit lemészároltak. A harcosok közül szinte mindenki máshol csatázott, a falut pedig alig védte egy-két kezdő. Senki sem gondolta, hogy rátalálnak. De elkaptak valakit, aki megtört a kínzás alatt, és felfedte az ősi rejtekhelyet.

Mire Luminita és a többiek a faluba értek, már csak füst, por és hamu maradt belőle. Egyenesen a házukhoz rohant, átgázolva mindenen, de elkésett. Azután megfogadta, hogy senki iránt nem fog gyengéd érzelmeket táplálni. Eddig jól bevált. Az amazonokkal a bajtársi kötelék és a fajtársi összetartás kötötte össze, de igazából mindig kívülálló volt. Remek katona, kiváló harcos. És most itt ez a rohadék vámpír, akitől a térde is megremeg, ha ránéz. Visszaemlékezett T beszámolójára, amit a vámpírjától tudott meg. Vonzódás. A picsába.