A sötét
barlang mélyén ördögi mester és ádáz tanítvány szőtte undorító terveit.
– Hogy halad a terv? – A Mester
kíváncsian várta az új fejleményeket.
– Remekül.
A lány nem emlékszik semmire. – A tanítvány nem tűnt túl magabiztosnak, ezért az idősebb
visszakérdezett.
– Semmire? – A hatalmas mágusnak senki
sem hazudhat.
– Hát…
talán lesznek bevillanásai… Erős az elméje. – A fiatal mágus nem tagadhatta tovább az igazságot.
– Elrontottad! – A Mester
hangja bezengte az ódon sziklákat.
– Nem! El
fog hozzá vezetni! Nem sejt semmit. – A tanítvány biztos volt a terve
sikerében. Már csak a mesterével kell elhitetnie ugyanezt.
– Hol van most? – A mágus
némiképp megnyugodott, tudta, ha a férfi csalódást okoz neki, könnyűszerrel
porrá égetheti.
– Egy
helybéli talált rá az erdőben. A házába vitte. Úgy veszem észre, érdeklődik iránta. – Ahogy amaz
magához ölelte az összevert lányt, szinte biztos, hogy a férfi vonzódik hozzá.
A mágus láthatatlanná válva megvárta, míg kiértek az erdőből, majd
távozott.
– Ő az? – A Mester hangja türelmetlenné
kezdett válni.
– Lehet. De
amíg nem vagyok biztos benne, nem teszek semmit. Folyamatos megfigyelés alatt
tartom. A férfi nem látott meg, a lány pedig nem ismerhet fel. – Legalábbis úgy
sejtette.
– Helyes! Ha bármi történik, azonnal értesíts. – Nem
kérés, parancs. A tanítvány bólintott.
– Igenis,
Mester. – Már lépett volna el a máglyától, amikor a Mester még visszaszólt.
– Most menj! És ne feledd: Ádám mindent lát. – A mágus
bólintott, és reménykedett benne, hogy mestere ez egyszer téved.
Rori
szobáról szobára járkált a Kastélyban. A Harcosok furcsán néztek rá, amikor
lehuppant az ágyukra, és különböző kérdéseket tett
fel nekik, elzavarni azonban egyik sem merte. Heat megtiltotta, de maguktól is tudták, hogy az
amazonnak hatalmas ereje van, így senki sem mert vele ujjat húzni. A Sámán egy
újabb ajtó előtt állt, majd
vigyorogva benyitott. Drew dühösen fordult az ajtó felé, és rákiáltott.
– Nem tudsz
kopogni? – Mindössze egy törölköző fedte
meztelen testét, és
vízcseppek borították a hátát. Rori még mindig mosolyogva ült le az ágya
szélére.
– És
maradjak le erről a látványról? Soha! – Törökülésben ült, és élvezettel
szívta magába a látványt.
– Honnan
tudtad, hogy… - Drew a csukott ajtóra, majd az amazonra nézett. Biztos volt
benne, hogy zárva volt, így a nő még véletlenül sem láthatta meg.
– Sámán,
emlékszel? Varázserő, hókuszpókusz, miegymás –
mutatott magára a lány. – Szóval, Drew. Mesélj, mi a szíved vágya!
– Tessék? –
A vámpír fogott még egy törölközőt, amivel
szárazra törölte a haját és a hátát.
– Mi az,
amire ebben a pillanatban a legjobban vágysz? – Drew végignézett az amazonon.
Hosszú, fehér haja a derekáig ért, egy apró, vörös topot, és fekete nadrágot
viselt. Ónix szeme éles ellentétben állt világos bőrével, szinte ragyogott a hófehér háttérben.
Különleges szépség, jegyezte meg magában Drew. Azonban egy másik amazon képe
villant fel előtte. A piercinges, hollófekete hajú lányé, aki úgy megbabonázta előző este.
– Nicky – mondta
ki halkan az amazon nevét a vámpír. Rori ravasz mosolyra húzta a száját.
– Ő? Biztos? – Drew elfordult, és bólintott.
– Nagyon
bejön. – Igaz, ő már kevésbé a lánynak. Szinte észre sem vette. Ami jó hír, hogy
másik társára sem vetett szemet eddig. Legalábbis érdeklődést nem mutatott irántuk.
– És mit
szólnál, ha azt mondanám, hogy megkaphatod? Igaz, csak képletesen, de a tiéd
lenne egy éjszakára. Biztos könnyebb dolgod lenne utána…
– Hogy
érted, hogy képletesen? – Drew felhúzta a szemöldökét.
– Van egy
nagyon jó kis varázslatom. – Rori rákacsintott, majd intett neki. – Most felöltözhetsz!
– Előtted? – Drew hangja magasabban csengett az átlagosnál, és szorosan megfogta a derekánál lévő törölközőt.
– Szégyenlős vagy, vámpír? – A Harcos kihúzta magát, majd elengedte a törölköző szélét, ami némán a szőnyegre
esett. A kidolgozott test minden egyes izma, hajlata és egyéb részei fedetlenül
tárultak a Sámán elé, aki elismerően füttyentett.
– Kezdem
irigyelni Nickyt. – Egy csókot dobott a vámpírnak, majd kilibbent az ajtón.
Drew felsóhajtott, és visszavette a törölközőjét. Leült az ágyra, és maga elé bámult.
– Én meg
kezdem utálni magamat. – Felkapott egy boxert és hatalmas puffanással terült el
az ágyon.
Ayradnia
megunta az ücsörgést, és úgy döntött, felfedezi a hatalmas házat. Kilépett a
folyosóra, aminek pont a legvégén volt. Legalább nem kell gondolkodnia, hogy
merre induljon. A falon végig különböző portrék voltak, de mindegyik férfi hasonlított egymásra. A legutolsó a megszólalásig Connor
volt, egy idősebb kiadásban.
– Conall… -
suttogta, miközben megérintette a képet. Egy hang válaszolt mögötte.
– Igen,
Kisasszony. – A lány riadtan fordult hátra.
– Jesszus,
a frászt hozta rám! Dorell, ugye? – Az inas bólintott, az amazon pedig felé
nyújtotta a kezét.
– Én
Ayradnia vagyok. A kisasszonyt meg hagyja a nemesekre – kacsintott az inasra, aki
fülig elvörösödött. – Körbevezetne? Attól tartok, egyedül eltévednék.
Dorell
mosolyogva bólintott, és már kezdte is a ház történetét.
– A várat
Conall úr építette, amikor ideköltöztek. Akkor még csak ketten voltak, de az
úrnő már terhes volt az úrfival. Aztán a háború minket is
elért. A falu romokban hevert, de Conall megvédte, amennyire tudta. Nagy harcos
volt, tudja? És legalább olyan szigorú is. Amikor az úrnő belehalt a
szülésbe, Conall egy része is vele halt. A sírkertje itt van a vár mögött, majd
megmutatom, ha szeretné. Az Úr maga építette.
– És mi a
helyzet Connorral? – Már az aulában jártak, ahol szintén festmények százai
sorakoztak. Micsoda egy önimádó népség…
– A fiúnak
nehéz gyerekkora volt. Korán fel kellett nőnie, anya nélkül, egy
olyan apával, aki gyűlölt ránézni. Connor, amikor fiatalabb volt, az édesanyjára hasonlított jobban. Conall nem bírta elviselni a fájdalmat,
amikor ránézett, így elkerülte.
– Mondja
csak, maga mióta lakik velük, hogy ennyit tud? – Az inas elmosolyodott.
– Úgy ötven
éve, amióta itt laknak – mondta büszkén. Ayradnia elmosolyodott a gondolatra.
Dorell nem nézett ki harmincnál többnek. Ami felvetett egy újabb kérdést.
– Ötven éve?
Tehát Connor ötven éve született? – A lány lerogyott egy padra. Hihetetlen,
hogy nem érezte már korábban az újabb halhatatlan jelenlétét. Ez a farkas
teljesen elveszi az eszét és az érzékeit.
– Várjunk
csak, akkor tudja, hogy… - hadonászott a kezével, a világért sem mondta volna
ki. És ha nem tudja?
– Hogy
vérfarkasokat szolgálok már félszáz éve? Igen, természetesen.
A férfi
nagyot sóhajtott, ahogy az emlékek leperegtek a szeme előtt. Látta felcseperedni a fiút, amikor átváltozott,
amikor meggyűlölte az apját, amikor meggyászolta az
apját, végül, amikor megpróbálta életre
kelteni azáltal, hogy
olyanná válik, mint
Conall volt.
Ayradnia
nem szívesen szakította félbe a pillanatot, hiszen látta az inason, hogy komoly
dolgok járnak a fejében, de a kíváncsisága felülemelkedett rajta, és kibukott a
száján.
–
Megkérdezhetem, hogy milyen fajhoz tartozik?
– Démon
vagyok, kisasszony. – Az inas eltűrte a haját, és egy apró szarv villant elő.
– Ó, így
már világos. – Dorell is leült az amazon mellé, és folytatta a történetet.
– Már
nagyon vártuk, hogy a fiú is átváltozzon. Segítettem neki, nyugtatgattam.
Amikor elérkezett az idő, egyedül ment ki az erdőbe, az üvöltése azonban felverte a falut. Páran kijöttek megnézni, hogy mi történt, és meglátták a
farkast. Ön látta már? – Ayradnia bólintott.
Soha nem fogja elfelejteni a hófehér, gyönyörű állatot a sűrű, sötét erdőben.
– Akkor
gondolom sejti, hogy megriadtak tőle. Amikor
Conall megtudta, hogy a fia átváltozás közben felfedte magát, éktelen haragra gerjedt. Nehéz hónapok
voltak. Az emberek rettegtek, apa és fia pedig
nem szólt egymáshoz. A falu ismét Conalltól várta a
megoldást, aki nehéz döntés
hozott. Egy farkast ígért a népnek, és egy farkast is adott nekik. El tudja
képzelni, hogy mekkora áldozat leölni egy farkast egy vérfarkasnak?
Az amazon
megrázta a fejét. Fogalma sem volt róla, de ahogy a démon mesélt róla, el tudta
képzelni.
– Attól fogva,
ha lehet, még jobban megromlott a viszonyuk. Connor hiába próbált bizonyítani,
az apja rá sem hederített. Egész napját a sírkertnél töltötte. Csak ült ott és
bámulta, miközben a fia nap, mint nap azon dolgozott, hogy megfeleljen neki. –
Dorell Elmélázva nézte az egyik rózsabokrot. Nem csak Connornak voltak nehéz időszakok, a
személyzet is megsínylette a családi viszályt.
– Egy hiba
miatt elvágta magát? Milyen apa az ilyen? – csattant fel az amazon, miközben
felpattant.
– Mint
mondtam, szigorú. – Dorell úgy tűnt, nem
volt dühös
Conall-ra, pedig megérdemelné.
– És mi a
helyzet a vörös szemmel? Connor említett valamit, de nem fejezte be. – Ayradnia
nem túl burkoltan akart minél többet megtudni a férfiról.
– Azt
hiszem, ezt neki kell elmesélnie. Így is többet mondtam, mint szabadott volna.
– Az inas lehajtotta a fejét, de Ayradnia átölelte.
– Én azért
hálás vagyok, hogy elmesélte. – Megszorította a vállát, mire az inas kerek
szemmel nézett rá.
– Szabad
egy kérdést, kisasszony? – Bontakozott ki az ölelésből Dorell.
– Hát
persze. – A lány ismét felállt, és odalépett egy bimbózó bokorhoz.
– Ön melyik
nemzetséget képviseli? – Ayradnia hátrafordult. Elgondolkodott egy pillanatig,
hogy felfedje-e magát, de az inas is olyan sok mindent mesélt, megérdemli, hogy
tudja az igazat.
– Amazon
vagyok.
– Amazon?
Isten segítsen minket! – Ismételte meg
holtsápadtan a démon, majd összerezzent, és elájult.