Több, mint vér - 11. fejezet

A sötét barlang mélyén ördögi mester és ádáz tanítvány szőtte undorító terveit.

– Hogy halad a terv? – A Mester kíváncsian várta az új fejleményeket.

– Remekül. A lány nem emlékszik semmire. – A tanítvány nem tűnt túl magabiztosnak, ezért az idősebb visszakérdezett.

– Semmire? – A hatalmas mágusnak senki sem hazudhat.

– Hát… talán lesznek bevillanásai… Erős az elméje. – A fiatal mágus nem tagadhatta tovább az igazságot.

– Elrontottad! – A Mester hangja bezengte az ódon sziklákat.  

– Nem! El fog hozzá vezetni! Nem sejt semmit. – A tanítvány biztos volt a terve sikerében. Már csak a mesterével kell elhitetnie ugyanezt.

– Hol van most? – A mágus némiképp megnyugodott, tudta, ha a férfi csalódást okoz neki, könnyűszerrel porrá égetheti.

– Egy helybéli talált rá az erdőben. A házába vitte. Úgy veszem észre, érdeklődik iránta. – Ahogy amaz magához ölelte az összevert lányt, szinte biztos, hogy a férfi vonzódik hozzá. A mágus láthatatlanná válva megvárta, míg kiértek az erdőből, majd távozott.

– Ő az? – A Mester hangja türelmetlenné kezdett válni.

– Lehet. De amíg nem vagyok biztos benne, nem teszek semmit. Folyamatos megfigyelés alatt tartom. A férfi nem látott meg, a lány pedig nem ismerhet fel. – Legalábbis úgy sejtette.

– Helyes! Ha bármi történik, azonnal értesíts. – Nem kérés, parancs. A tanítvány bólintott.

– Igenis, Mester. – Már lépett volna el a máglyától, amikor a Mester még visszaszólt.

– Most menj! És ne feledd: Ádám mindent lát. – A mágus bólintott, és reménykedett benne, hogy mestere ez egyszer téved.

Rori szobáról szobára járkált a Kastélyban. A Harcosok furcsán néztek rá, amikor lehuppant az ágyukra, és különböző kérdéseket tett fel nekik, elzavarni azonban egyik sem merte. Heat megtiltotta, de maguktól is tudták, hogy az amazonnak hatalmas ereje van, így senki sem mert vele ujjat húzni. A Sámán egy újabb ajtó előtt állt, majd vigyorogva benyitott. Drew dühösen fordult az ajtó felé, és rákiáltott.

– Nem tudsz kopogni? – Mindössze egy törölköző fedte meztelen testét, és vízcseppek borították a hátát. Rori még mindig mosolyogva ült le az ágya szélére.

– És maradjak le erről a látványról? Soha! – Törökülésben ült, és élvezettel szívta magába a látványt.

– Honnan tudtad, hogy… - Drew a csukott ajtóra, majd az amazonra nézett. Biztos volt benne, hogy zárva volt, így a nő még véletlenül sem láthatta meg.

– Sámán, emlékszel? Varázserő, hókuszpókusz, miegymás – mutatott magára a lány. – Szóval, Drew. Mesélj, mi a szíved vágya!

– Tessék? – A vámpír fogott még egy törölközőt, amivel szárazra törölte a haját és a hátát.

– Mi az, amire ebben a pillanatban a legjobban vágysz? – Drew végignézett az amazonon. Hosszú, fehér haja a derekáig ért, egy apró, vörös topot, és fekete nadrágot viselt. Ónix szeme éles ellentétben állt világos bőrével, szinte ragyogott a hófehér háttérben. Különleges szépség, jegyezte meg magában Drew. Azonban egy másik amazon képe villant fel előtte. A piercinges, hollófekete hajú lányé, aki úgy megbabonázta előző este.

– Nicky – mondta ki halkan az amazon nevét a vámpír. Rori ravasz mosolyra húzta a száját.

– Ő? Biztos? – Drew elfordult, és bólintott.

– Nagyon bejön. – Igaz, ő már kevésbé a lánynak. Szinte észre sem vette. Ami jó hír, hogy másik társára sem vetett szemet eddig. Legalábbis érdeklődést nem mutatott irántuk.

– És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy megkaphatod? Igaz, csak képletesen, de a tiéd lenne egy éjszakára. Biztos könnyebb dolgod lenne utána…

– Hogy érted, hogy képletesen? – Drew felhúzta a szemöldökét.

– Van egy nagyon jó kis varázslatom. – Rori rákacsintott, majd intett neki. – Most felöltözhetsz!

– Előtted? – Drew hangja magasabban csengett az átlagosnál, és szorosan megfogta a derekánál lévő törölközőt.

– Szégyenlős vagy, vámpír? – A Harcos kihúzta magát, majd elengedte a törölköző szélét, ami némán a szőnyegre esett. A kidolgozott test minden egyes izma, hajlata és egyéb részei fedetlenül tárultak a Sámán elé, aki elismerően füttyentett.

– Kezdem irigyelni Nickyt. – Egy csókot dobott a vámpírnak, majd kilibbent az ajtón. Drew felsóhajtott, és visszavette a törölközőjét. Leült az ágyra, és maga elé bámult.

– Én meg kezdem utálni magamat. – Felkapott egy boxert és hatalmas puffanással terült el az ágyon.

Ayradnia megunta az ücsörgést, és úgy döntött, felfedezi a hatalmas házat. Kilépett a folyosóra, aminek pont a legvégén volt. Legalább nem kell gondolkodnia, hogy merre induljon. A falon végig különböző portrék voltak, de mindegyik férfi hasonlított egymásra. A legutolsó a megszólalásig Connor volt, egy idősebb kiadásban.

– Conall… - suttogta, miközben megérintette a képet. Egy hang válaszolt mögötte.

– Igen, Kisasszony. – A lány riadtan fordult hátra.

– Jesszus, a frászt hozta rám! Dorell, ugye? – Az inas bólintott, az amazon pedig felé nyújtotta a kezét.

– Én Ayradnia vagyok. A kisasszonyt meg hagyja a nemesekre – kacsintott az inasra, aki fülig elvörösödött. – Körbevezetne? Attól tartok, egyedül eltévednék.

Dorell mosolyogva bólintott, és már kezdte is a ház történetét.

– A várat Conall úr építette, amikor ideköltöztek. Akkor még csak ketten voltak, de az úrnő már terhes volt az úrfival. Aztán a háború minket is elért. A falu romokban hevert, de Conall megvédte, amennyire tudta. Nagy harcos volt, tudja? És legalább olyan szigorú is. Amikor az úrnő belehalt a szülésbe, Conall egy része is vele halt. A sírkertje itt van a vár mögött, majd megmutatom, ha szeretné. Az Úr maga építette.

– És mi a helyzet Connorral? – Már az aulában jártak, ahol szintén festmények százai sorakoztak. Micsoda egy önimádó népség…

– A fiúnak nehéz gyerekkora volt. Korán fel kellett nőnie, anya nélkül, egy olyan apával, aki gyűlölt ránézni. Connor, amikor fiatalabb volt, az édesanyjára hasonlított jobban. Conall nem bírta elviselni a fájdalmat, amikor ránézett, így elkerülte.

– Mondja csak, maga mióta lakik velük, hogy ennyit tud? – Az inas elmosolyodott.

– Úgy ötven éve, amióta itt laknak – mondta büszkén. Ayradnia elmosolyodott a gondolatra. Dorell nem nézett ki harmincnál többnek. Ami felvetett egy újabb kérdést.  

– Ötven éve? Tehát Connor ötven éve született? – A lány lerogyott egy padra. Hihetetlen, hogy nem érezte már korábban az újabb halhatatlan jelenlétét. Ez a farkas teljesen elveszi az eszét és az érzékeit.

– Várjunk csak, akkor tudja, hogy… - hadonászott a kezével, a világért sem mondta volna ki. És ha nem tudja?

– Hogy vérfarkasokat szolgálok már félszáz éve? Igen, természetesen.

A férfi nagyot sóhajtott, ahogy az emlékek leperegtek a szeme előtt. Látta felcseperedni a fiút, amikor átváltozott, amikor meggyűlölte az apját, amikor meggyászolta az apját, végül, amikor megpróbálta életre kelteni azáltal, hogy olyanná válik, mint Conall volt.

Ayradnia nem szívesen szakította félbe a pillanatot, hiszen látta az inason, hogy komoly dolgok járnak a fejében, de a kíváncsisága felülemelkedett rajta, és kibukott a száján.

– Megkérdezhetem, hogy milyen fajhoz tartozik?

– Démon vagyok, kisasszony. – Az inas eltűrte a haját, és egy apró szarv villant elő.

– Ó, így már világos. – Dorell is leült az amazon mellé, és folytatta a történetet.

– Már nagyon vártuk, hogy a fiú is átváltozzon. Segítettem neki, nyugtatgattam. Amikor elérkezett az idő, egyedül ment ki az erdőbe, az üvöltése azonban felverte a falut. Páran kijöttek megnézni, hogy mi történt, és meglátták a farkast. Ön látta már? – Ayradnia bólintott. Soha nem fogja elfelejteni a hófehér, gyönyörű állatot a sűrű, sötét erdőben.

– Akkor gondolom sejti, hogy megriadtak tőle. Amikor Conall megtudta, hogy a fia átváltozás közben felfedte magát, éktelen haragra gerjedt. Nehéz hónapok voltak. Az emberek rettegtek, apa és fia pedig nem szólt egymáshoz. A falu ismét Conalltól várta a megoldást, aki nehéz döntés hozott. Egy farkast ígért a népnek, és egy farkast is adott nekik. El tudja képzelni, hogy mekkora áldozat leölni egy farkast egy vérfarkasnak?

Az amazon megrázta a fejét. Fogalma sem volt róla, de ahogy a démon mesélt róla, el tudta képzelni.

– Attól fogva, ha lehet, még jobban megromlott a viszonyuk. Connor hiába próbált bizonyítani, az apja rá sem hederített. Egész napját a sírkertnél töltötte. Csak ült ott és bámulta, miközben a fia nap, mint nap azon dolgozott, hogy megfeleljen neki. – Dorell Elmélázva nézte az egyik rózsabokrot. Nem csak Connornak voltak nehéz időszakok, a személyzet is megsínylette a családi viszályt.

– Egy hiba miatt elvágta magát? Milyen apa az ilyen? – csattant fel az amazon, miközben felpattant.

– Mint mondtam, szigorú. – Dorell úgy tűnt, nem volt dühös Conall-ra, pedig megérdemelné.

– És mi a helyzet a vörös szemmel? Connor említett valamit, de nem fejezte be. – Ayradnia nem túl burkoltan akart minél többet megtudni a férfiról.

– Azt hiszem, ezt neki kell elmesélnie. Így is többet mondtam, mint szabadott volna. – Az inas lehajtotta a fejét, de Ayradnia átölelte.

– Én azért hálás vagyok, hogy elmesélte. – Megszorította a vállát, mire az inas kerek szemmel nézett rá.

– Szabad egy kérdést, kisasszony? – Bontakozott ki az ölelésből Dorell.

– Hát persze. – A lány ismét felállt, és odalépett egy bimbózó bokorhoz.

– Ön melyik nemzetséget képviseli? – Ayradnia hátrafordult. Elgondolkodott egy pillanatig, hogy felfedje-e magát, de az inas is olyan sok mindent mesélt, megérdemli, hogy tudja az igazat.

– Amazon vagyok.

– Amazon? Isten segítsen minket!  – Ismételte meg holtsápadtan a démon, majd összerezzent, és elájult.