Több, mint vér - 5. fejezet

Ayradnia egy barlangban, a falhoz láncolva ébredt. Nehéz fémcsatok voltak a csuklóján, amiket gondosan csavaroztak a kemény sziklába. Ahogy körülnézett, látott maga előtt egy széket, egy asztalt, a fal mentén pedig polcok, és szekrények sorakoztak.

A barlang közepén egy máglya előtt ott állt az a férfi, akit korábban útbaigazított, pontosabban egy máglya rögtönözött, kicsinyített mása előtt. A fadarabokon látszott, amiket még nem emésztett el a tűz, hogy valamikor egy szék darabjai lehettek. A faragások nyoma szomorú látvány nyújtott, ahogy várta elkerülhetetlen tűzhalálát.

 A férfi a máglya fölött tartotta a kezét, a lángokat bámulta, miközben valamit suttogott. Úgy tűnt, mintha beszélne valakihez, de az amazon nem hallotta a másik felet. Ayradnia óvatosan meghúzta a láncot, keresve a kiutat, de az hangosan megcsörrent, lebuktatva a lányt. A mágus felkapta a fejét, a tűz pedig egy pillanat alatt kihunyt. Ayradnia a falhoz lapult, megpróbálta magát bepréselni a téglák közé. A férfi mosolyogva kihúzta a széket és a lány elé rakta. Leült, és keresztbe tette a lábát. Olyan kecsesen ült, mintha épp egy teapartin lenne az angol királynőnél. A gondolatra Ayradnia majdnem felnevetett. Ha bajba kerül, mindig hülyeségek jutnak az eszébe, de ez eddig mindent vitt. Az igazat megvallva, ennél nagyobb zűrben még nem volt.

A mágus azonban nem szólalt meg, csak nézte a lányt. Ayradnia akaratlanul is elfordult, eltakarva az arcát a kíváncsi szemek elől. Nem volt szégyenlős, de nem adta meg azt az élvezetet a féregnek, hogy bármiben is gyönyörködjön. A férfi felkelt és hatalmas pofont adott neki. A láncok csörrenése betöltötte a teret, ahogy egy helyben tartották a foglyukat. A lány ráharapott a nyelvére, a száját elöntötte a saját vérének fémes íze. Ránézett a mágusra, elmosolyodott, majd ráköpte a vérét.

– Boldog vagy? – kérdezte Ayradnia, teljes undorral a hangjában. A férfi letörölte az arcát, és elvigyorodott. A mosolyában azonban nem volt vidámság, inkább hideg gúny és közöny.

– Most, hogy így kérded, igen. Rendkívül boldog vagyok. – A lánynak feltűnt valami furcsaság a máguson. Nem volt semmi jel a nyakán. Tehát még nincs beavatva. Még nem teljes jogú tag. Még bizonyítania kell…

– Örülök. Akkor akár el is engedhetsz. – A férfi visszaült a székre, és megcsóválta a fejét.

– Ugyan-ugyan, kicsi amazon. Te leszel a belépőm Ádám fiai közé. – Ayradnia élesen szívta be a levegőt, mire a mágus felnevetett. Érzelemmentesen, már-már unottan.

– Ne aggódj, nem te. A farkas. Csak te is kellesz, édesem. – A lányt hirtelen félelem fogta el. Mi a terve ennek az őrültnek? Ölje meg vagy engedje el, de ne játszadozzon vele!

–Menj a francba!

– Tudod, ki az? Ha tudod, akkor akár el is mondhatod. – Ayradnia némiképp megnyugodott. Tehát egy lépéssel a férfi előtt járt. Már csak imádkoznia kell, hogy Connor ne buktassa le magát. A gondolat azonban, hogy majd a farkas nyugton marad, elképzelhetetlennek bizonyult. Ismerve a férfit, tuti nem marad a fenekén.

A mágus ismét elmosolyodott, az amazon testébe pedig elviselhetetlen fájdalom nyilallt.

– Nyald… ki… - nyögte a lány erőtlenül, amikor a fájdalom lecsendesedett.

– Ne legyél gusztustalan! Még csak nem is vagy ember. – undorodva húzta fel az orrát a mágus, mintha egy adag meztelen csigát tálaltak volna fel neki. Ayradnia azonban a fájdalom ellenére is tartotta magát.

– Te sem sokáig… Amint beavatnak… fuccs a lelkednek. – köhögve tudta csak kimondani a szavakat. A bordája valószínűleg a tüdejébe fúródott, ezért kap nehezen levegőt.

– Attól még ember maradok! – A mágus dühösen felcsattant.

– Lélek nélkül? Nem jobban, mint én. Nekem legalább megvan a lelkem… - A férfi teljesen elvesztette a kontrollt, a lány taktikája úgy tűnt, beválik.

– Neked nincs lelked, kígyó! – Újabb ütés következett, ezúttal ököllel. Ayradnia imádkozott, hogy a dühöngése kitartson addig, míg megöli, mert ha lenyugszik, félő, hogy mindent kiszed belőle, amit tud. A vámpírokról, az amazonokról. Connorról. És abba belehal. Mindenki.

Connor, megunva a gondolkodást a saját, elcseszett életén, úgy döntött, inkább fut néhány kört a kastély körül. Gyalog indult el az erdő széléhez, és levetette a ruháit. Egy öreg tölgyfa tövébe rejtette, hogy később megtalálja, majd átalakult. A farkas azonban rögtön veszélyt érzékelt, és fülét hegyezve figyelte az erdő zajait. Lépések visszhangoztak az ősöreg fák között, majd puffanás, végül… semmi. Connor teljes erejéből kilőtt, nem törődve azzal, hogy esetleg meglátják. Már rég elhagyta a saját erdejét, amikor végre lassított. A földhöz lapult, úgy figyelte a sötétben az alak ténykedését. Egy sötét halom mellett állt, és csak nézte. Amikor a halom megmozdult, mintha elmosolyodott volna, aztán köddé vált. Connor először nem hitt a szemének. Közelebb araszolt a rakáshoz, mire az nyöszörögni kezdett. A farkas vérszagot érzett, így nem tétovázott, mellé lépett, és döbbenten fedezte fel, hogy egy ember fekszik előtte véresen, teljesen összeverve. Connor visszaalakult, és felkapta a meggyötört testet. Óvatosan kifésülte a haját az arcából, és akkor ismerte fel. Első döbbenetében azt sem tudta, mit csináljon, csak rohant teljes erejéből a kastély felé.

– Ó, te jó ég! Mit tett veled? – A lány volt, aki délután megkereste. Valaki csúnyán elintézte, pedig csak egy nő volt. Hogy képes valaki megütni egy védtelen nőt?

– S… - A lány nyöszörgött, úgy tűnt, mondani akar valamit. Véres ajkait kinyitotta, majd újra becsukta. Néhányszor megismételte, de a férfi az ajkaira tette az ujját.

– Itt vagyok, nyugalom. Ne mondj semmit, hazaviszlek! – A lány belekapaszkodott a férfi nyakába, hogy közelebb húzza magához, végül pedig egyetlen szót suttogott a fülébe.

– Sadrak… - Connor összehúzta a szemöldökét. Vajon mit jelenthet, ha a lány ennyire kétségbeesetten el akarta mondani valakinek? Ha lehet, még jobban belehúzott, szinte száguldott át az erdőn, karjaival a meggyötört lánnyal.

Titania álmában egy sötét helyen volt. A testét fájdalom járta át, ami időről időre visszatért. De ő némán tűrte, nem szólt egy szót sem. Nem könyörgött, nem sírt, nem rimánkodott. Csak mosolygott. Minél erősebb volt a fájdalom, annál szélesebbre húzta a száját. Aztán a kín abbamaradt, csak a forróság ölelte körbe, mintha egy extra vastag, meleg takaró lenne rajta. Az agyában pedig egyre csak ugyanaz a szó kattogott… Sadrak. A következő pillanatban pedig kitisztult minden.

Az amazon nagyot kiáltva ült fel az ágyon. Nem a saját álmában volt. A húgáéban! Veszélyben van, és megkínozták. Elkapták, és kegyetlen fájdalomnak tették ki, miközben ő ágyban fekszik, és lesik minden kívánságát. Zokogni kezdett, az ajtó pedig kivágódott. Morrow rohant hozzá, és rögtön ölbe kapta. T nem akarta eltolni magától. Ebben a pillanatban szüksége volt valakire, a vámpír pedig megfelelt a célnak. Tökéletesen.

Meztelen mellkasába fúrta az arcát, a könnyei megállás nélkül potyogtak. Nem szokott sírni, az álom azonban teljesen a hatalmába kerítette és a tudat, hogy a húgát könyörtelenül megkínozták. A vámpír a hátát simogatta, és nyugtató szavakat súgott a fülébe. Nem is figyelt rá, csak élvezte a közelségét. Mikor lecsendesedett, felnézett rá. Morrow kék szemei aggódva figyelték minden mozdulatát.

– Megsérült. Bajban van. – A vámpír lágyan kifésülte a haját az arcából, és gyengéden megsimogatta az arcát.

– Kicsoda, bébi? – hangja nyugtatóan hatott az amazonra, de amint kimondta a nevet, újra összeomlott.

– Ayradnia. – Morrow nem hitt a fülének. A lány ismét hozzábújt, ő pedig tudta, hogy értesíteni kell Heat-t. Azonnal. Mégsem tudott elmozdulni az amazon mellől. Ha szüksége van rá, ő mindig itt lesz neki, mindegy, mit parancsol a Vezér.

Több, mint vér - 4. fejezet

Kedves Olvasók!

Mindenkinek kellemes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok, egyetek sok sütit, óvatosan a karácsonyfával, és örüljetek az ajándékoknak, mert szívből jönnek! 

Mint ez a rész is! :) 

L Heat után indult, a lépcsőfordulóban érte utol a vámpírt. A szíve dübörgött a mellkasában, ahogy megszólította.

– Nem mehetünk a lány után. – A férfi megfordult. Nagy szemekkel nézett Luminitára. Nem akart hinni a szemének. A lány tényleg utána jött?

– Miért nem? Az egyik társad aggódik miatta. – Ölbe tette a kezét, kíváncsian várta a választ.

– De ő még nincs beavatva. Pont azért vagyunk itt, hogy az ő kardját szenteljük fel. Utána pedig megtartjuk a szertartását. De ha nem tudja egyedül megoldani a problémáit, nem lesz jó harcos. Nem lesz jó amazon.

– Nem vagytok egy kicsit kemények? Még nincs beavatva. Tehát még fiatal. Nem ért annyira a harchoz, mint ti. – Halvány mosoly futott át Heat arcán, mire a lány elfordította a fejét.

– Titania nem lehet mindig ott mellette. A fiataloknak korán meg kell tanulniuk, hogy csak saját magukra számíthatnak. Különben elbuknak. Te szeretnél magad mellé egy gyenge láncszemet? Mert én nem. – Heat egyetértően bólintott. Ő is nagy körültekintéssel képezte ki a Harcosokat, hogy azok a lehető legjobbak legyenek a harcmezőn.

– Ez jogos. Szerinted megbirkózik a feladattal? – Luminita komoly arccal bólintott.

– Igen. Ayradnia talpraesett. T viszont… próbál jó testvér lenni. – A lány igyekezett finoman fogalmazni. Nem állt szándékában kibeszélni a társát, nem akart rosszat mondani róla. Viszont meg kellett győznie a férfit.

– És te mi próbálsz lenni? – A vámpír közelebb hajolt az amazonhoz. L nagyot nyelt, de állta Heat izzó tekintetét. A férfi némiképp rá is játszott, hogy zavarba hozza a lányt.

– Amazon. Mindhalálig.

– Jó válasz. – A férfi édes lehelete kábítóan hatott Luminitára, a fogán keresztül szívta be a levegőt. Érezte, ahogy megszédül a rá törő vágytól, a vére a fülében zúgott, egy apró, vékony hang pedig egyre uszította, hogy csókolja meg a vámpírt. Legyőzte a vágyat, legyőzte saját természetét, és kihúzta magát.

– Akkor megegyeztünk? Nem mész a lány után? – L akaratlanul is megnyalta a szája szélét, a vámpír pedig halkan felmordult. Néhány másodpercig Heat sem volt biztos magában, hogy mit is fog tenni, de végül megrázta a fejét és ellépett az amazontól.

– Nem. Nem megyek utána. Sem én, sem a társad. – Luminita kifújta a levegőt, megkönnyebbülve szólalt meg.

– Köszönöm. – Heat bólintott, elfojtotta magában a késztetést, hogy csókkal búcsúzzon, majd újra elindult a lépcsőn. Luminita nekidőlt a korlátnak, Xandra hangjára azonban felkapta a fejét.

– Ez nem volt szép. – Az amazon hangjából enyhe düh érződött ki.

– Micsoda? – Fordult felé a lány.

– Sem a flört, sem az egyezség. – Xandra megállt mellette, és kérdőn nézett rá.

– Mi? Ez nem volt flört. Csak beszélgettünk… - Xandra komolyan pillantott a lányra, majd a vámpír iménti, mély hangját utánozva válaszolt.

– Jó válasz…

Luminita belebokszolt a vállába, majd nevetve mentek a konyhába. Xandra nem igazán volt boldog. Tényleg nem tartotta jó ötletnek, hogy mégsem mennek Ayradnia elé. Bízott Titaniában, és elhitte, hogy szerinte gond lehet. Egyszerűen nem engedhetik meg, hogy még egy tagot veszítsenek. Főleg, hogy ilyen fiatal még.

Connor ingerülten járkált fel-le a szobában. Ayradnia nyugodtan ült az ágyon, majd körbenézett a hatalmas szobában. A baldachinos ágy kitűnt az ősi hatású bútorok közül. A sarokban egy fényesen csillogó ezüstpáncél állt, a falon körbe pedig tájképek és portrék váltogatták egymást.  A lánynak megakadt az egyiken a szeme. A képen Connor állt, mögötte egy óriási tölgyfa, mellette pedig egy fekete láda. Furcsa kompozíció, gondolta magában és megfogadta, ha a férfi jobb kedvében lesz, megkérdezi, miért így festtette le magát. Jelenleg azonban jobbnak látta, ha hagyja, hogy Connor kidühöngje magát. Amióta bejelentette, hogy lebukott, a férfi körbe-körbe járkált, néha megállt, rápillantott, majd dühösen újra nekiindult. Ayradnia egy darabig nézte, de végül nem bírta tovább.

– Megállnál? Kezdek szédülni… - szólt rá mérgesen. Connor megállt, mélybarna szemét a lányra emelte, igyekezett emberi hangot megütni, bár nehezen ment neki.

– Tudod, nem könnyű ez nekem. – A szavak között hagyott némi szünetet, érződött, hogy hezitál.

– Nézd, a nagy részét már úgyis tudom. Vérfarkas vagy. – A férfi szótlanul bólintott. Hiába, lebukott, nem tagadhatja tovább. A lány olyan biztosan állította, hogy nem lett volna értelme tagadni.

– Na látod! Nem nehéz ez! Egy kérdésem azért lenne… Birkák? Tényleg?

– Az a farkas volt. Amelyik bennem él. Néha átveszi az irányítást… - Connor lehajtotta a fejét, mintha szégyellné a dolgot. A lány nem tudhatta, hogy a férfi mennyire megveti a természetét. – Viszont arról nem szól a fáma, hogy utána duplán pótoltam a veszteséget… Falusiak… Elvész egy állat, azt észreveszik… Bezzeg, ha szaporodik az állomány, arról mélyen hallgatnak.

Ayradnia nem bírta ki, felnevetett. Szinte látta maga előtt, ahogy a férfi éjnek éjjelén lopakodik a kertek alatt, hóna alatt egy-két birkával…

– Pótolod a veszteséget? Komolyan? Amúgy tudod, miért nem szólnak? Nehogy lopással vádolják meg őket. – A férfi álla is leesett. Eszébe sem jutott még ez az ötlet, pedig logikus. Hiszen hogy magyarázná meg a gazda, hogy szaporodik az állomány, pedig nem született új borjú? A francba, néha használhatná az eszét.

– Igazad van. Erre nem is gondoltam. – Connor a falnak dőlve bólintott. Ayradnia pimaszul elmosolyodott.

– Ha leszállnál a magas lóról, akkor sok minden eszedbe jutna… - A farkas nem vette a lapot, dühösen csattant fel.

– Vigyázz a szádra, parasztlány! Még mindig nemes vagyok! – A férfi az amazon fölé magasodott, de a lány kihúzta magát. Már megint ez a parasztozás. És Ayradnia egy pillanatig azt hitte, mégis normális lehet. Mekkorát tévedett. 

– Attól, mert nemes vagy, nem leszel jobb nálam. A titkodat meg tartsd meg magadnak! Soha nem leszel több, mint egy senki. Számomra legalábbis. – Ayradnia megindult az ajtó felé, de a férfi elé állt. Kezét az ajtóra rakta, elzárva a lány elől az utat. Nem engedhette el. Most még nem, amíg jobban meg nem ismeri. 

– Milyen veszélyt említettél? – Igyekezett érdeklődő hangon megszólalni, de szívesebben hallgatta volna, ahogy magáról beszél, mint holmi veszélyről. 

– Felejtsd el! Vagy te olyan kemény legény, hogy megvédd magad. Én leléptem. – Dühös volt a férfira, magára, az egész amazoncsapatra. Ha nem választják be, még mindig a faluban lehetne, és… ó, ugyan már! Ez élete eddigi legjobb kalandja! Egy farkas, egy mágus, Írország, mi kell még? És mégis, a sértettsége nagyobb volt a kalandvágynál. Ellökte Connort az ajtóból, a férfi pedig meglepődött.

– És te mi a fene vagy? – Connor hitetlenkedve bámult rá. Honnan a fenéből volt ekkora ereje? A férfi jól megtermett példány volt, ez az apró, vékonyka lány pedig könnyedén arrébb rakta. Ha eddig azt hitte, hogy érdekli a lány, most már megszállottad tudni akart róla mindent.

– Csak egy idegen, aki most távozik. – Ayradnia bevágta maga után az ajtót, majd futva indult el az úton. Connor mosolyogva nézett utána. Már másodszor nézi végig, ahogy távozik, de valahogy az az érzése támadt, hogy nem utoljára. Ez pedig egyet jelent: fognak még találkozni.

Ayradnia félúton megállt és visszanézett a kastélyra. Nem hagyhatja annyiban. A többiek annyira csalódottak lesznek, ha nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy vigyázzon a farkasra. Majd holnap megint megpróbál beszélni Connorral, addig pedig megkeresi a mágust. Ha elég türelmes és figyelmes lesz, tuti felbukkan, és akkor nem kegyelmez neki.

Egy fiatal férfi nézett körbe tanácstalanul az út szélén, kezében egy térképpel. Ayradnia barátságosan odasétált hozzá. El tudta képzelni, hogy mit érez. Benne is hasonló érzések keringtek. Mi a fenét keres itt…

– Hali! Segíthetek? – A férfi rápillantott, tekintetében volt valami oda nem illő, a hangja azonban őszinte örömről árulkodott, amikor megszólalt.

– Hála az égnek! Dublinba indultam, de azt hiszem, egy kicsit eltévedtem. – Mosolygott rá a huszonöt év körüli, fekete hajú srác. Ayradnia elkezdte magyarázni az útvonalat, majd mosolyogva elköszönt tőle.

– Köszönöm még egyszer! – Az idegen vigyorgott, amitől Ayradniának rossz érzése támadt. Igyekezett minél messzebbre kerülni tőle. Ellépett mellette.

– Nincs mit! Viszlát! – Búcsúzóul felemelte a kezét, és lassan távolodni kezdett tőle, amikor a férfi baljóslatú hangon megszólalt

– Ó, attól tartok, még nincs itt a búcsú ideje, amazon! – A lány megfordult, a férfi körül pedig kavarogni kezdett a levegő, valamit kántált, majd Ayradnia elájult.

Morrow mérgesen az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét éjszakába. Egy csillagot pillantott meg a fekete égen, és akaratlanul is párhuzamot vélt felfedezni a saját életével. A lány volt a csillag, ő pedig a fekete üresség nélküle. Akkor miért tudja így felhúzni egy apró megjegyzéssel?!

Titania a szemét forgatta, majd oldalra fordult, a könyökére támaszkodva.

– Most meg mi van? – Morrow még mindig az eget bámulta, majd hirtelen megfordult.

– Meddig akarod még felhánytorgatni, hogy miattam vagy ágyhoz kötve?! – T megrökönyödve nézett rá. Mintha nem ő tehetne róla!

– Tessék? Miért, talán nem igaz? Ha nem jössz utánam, nem kell neked adnom a véremet! – A férfi közelebb lépett hozzá, és ő is felemelte a hangját.

– Ha nem megyek utánad, már nem lenne véred! – Titania hanyatt dőlt az ágyon. Te jó ég, most tényleg veszekednek?

– Ha nem vonod el a figyelmem, simán győztem volna. – A lány dacosan eldobta a párnát, nem is figyelt arra, mit mondott.

– Elvontam a figyelmed? – A vámpír hangja dühösből egy pillanat alatt érzékire váltott. Az amazon dühösen fújt egyet. Mindig ilyenekre kényszeríti a férfi, hogy kimondja a nyilvánvalót. Önimádó, egoista vámpír…

– Tudod, hogy értem. A hülye történeteid, meg a csábító mosolyod, meg a vakítóan kék szemed… – Morrow felnevetett. A haragja elszállt, el is felejtette, hogy valaha dühös volt a lányra. Titania úgy fordult, hogy lássa a férfit.

– Mi zavar jobban? A történetek vagy a csábító mosolyom? – Morrow közelebb lépett az ágyhoz, és leguggolt elé. T rámosolygott, ujjaival a férfi dús fekete hajába túrt, majd megállapodott az arcán.

– Vámpír, kihúzod a gyufát! – A vámpír belefordította a fejét a lágy tenyérbe, és apró csókot lehelt a csuklójára.

– Reméltem is!

Connor lerogyott az ágyra, és elgondolkodott a lány szavain. Még a nevét sem tudta. Alig várta az újbóli találkozást, hogy bocsánatot kérjen tőle. A benne élő farkas határozottan felmordult, kifejezve nemtetszését. Hát igen, ő nem annyira jól nevelt, mint a férfi.

 Hanyatt feküdt a hatalmas ágyon és csak bámulta a plafont. Gyűlölte a farkast, az egész lényét. Utálta, hogy teliholdkor egyszerűen nem lehet önmaga, hogy ilyenkor teljesen megbolondul. Csak egyvalami volt, ami összekötötte a két énjét: a vadászat. Mind a farkas, mind az ember megszállott vadász volt. Amikor keresztülvágott az erdőn, mindegy, hogy négy lábon, futva vagy lovon, úgy érezte, szabad. Életében egyszer, végre szabad. Nem kell megfelelnie semminek és senkinek. Nem voltak elvárások, azt tehette, amit szeretett, amihez értett.

Már régóta nem gondolkodott az életén. A múltján. Amikor még élt az apja. A büszke férfi, akire mindenki felnézett. Az erős vezető, aki kemény kézzel irányított mindenkit maga körül. A fekete szemű farkas, aki korcsnak tekintette a saját fiát.

Connornak eszébe jutott az első átváltozása. Hallotta apja szavait a fejében, amikor farkassá vált.

– Szégyent hozol rám és az egész családra! A faj gyűlölni fog a másságod miatt. Ha jót akarsz magadnak, sosem mész más farkasok közé…

A férfi ökölbe szorította a kezét. Amikor az apja meghalt, igyekezett betölteni az űrt, amit a távozása okozott. Idővel átvette a stílusát, úgy kezdett öltözködni, járni, beszélni, mint az apja. Csak, hogy ne hozzon szégyent senkire. Conall nagy ember volt, és a fiúnak fel kellett nőnie a nevéhez.