Több, mint vér - 5. fejezet

Ayradnia egy barlangban, a falhoz láncolva ébredt. Nehéz fémcsatok voltak a csuklóján, amiket gondosan csavaroztak a kemény sziklába. Ahogy körülnézett, látott maga előtt egy széket, egy asztalt, a fal mentén pedig polcok, és szekrények sorakoztak.

A barlang közepén egy máglya előtt ott állt az a férfi, akit korábban útbaigazított, pontosabban egy máglya rögtönözött, kicsinyített mása előtt. A fadarabokon látszott, amiket még nem emésztett el a tűz, hogy valamikor egy szék darabjai lehettek. A faragások nyoma szomorú látvány nyújtott, ahogy várta elkerülhetetlen tűzhalálát.

 A férfi a máglya fölött tartotta a kezét, a lángokat bámulta, miközben valamit suttogott. Úgy tűnt, mintha beszélne valakihez, de az amazon nem hallotta a másik felet. Ayradnia óvatosan meghúzta a láncot, keresve a kiutat, de az hangosan megcsörrent, lebuktatva a lányt. A mágus felkapta a fejét, a tűz pedig egy pillanat alatt kihunyt. Ayradnia a falhoz lapult, megpróbálta magát bepréselni a téglák közé. A férfi mosolyogva kihúzta a széket és a lány elé rakta. Leült, és keresztbe tette a lábát. Olyan kecsesen ült, mintha épp egy teapartin lenne az angol királynőnél. A gondolatra Ayradnia majdnem felnevetett. Ha bajba kerül, mindig hülyeségek jutnak az eszébe, de ez eddig mindent vitt. Az igazat megvallva, ennél nagyobb zűrben még nem volt.

A mágus azonban nem szólalt meg, csak nézte a lányt. Ayradnia akaratlanul is elfordult, eltakarva az arcát a kíváncsi szemek elől. Nem volt szégyenlős, de nem adta meg azt az élvezetet a féregnek, hogy bármiben is gyönyörködjön. A férfi felkelt és hatalmas pofont adott neki. A láncok csörrenése betöltötte a teret, ahogy egy helyben tartották a foglyukat. A lány ráharapott a nyelvére, a száját elöntötte a saját vérének fémes íze. Ránézett a mágusra, elmosolyodott, majd ráköpte a vérét.

– Boldog vagy? – kérdezte Ayradnia, teljes undorral a hangjában. A férfi letörölte az arcát, és elvigyorodott. A mosolyában azonban nem volt vidámság, inkább hideg gúny és közöny.

– Most, hogy így kérded, igen. Rendkívül boldog vagyok. – A lánynak feltűnt valami furcsaság a máguson. Nem volt semmi jel a nyakán. Tehát még nincs beavatva. Még nem teljes jogú tag. Még bizonyítania kell…

– Örülök. Akkor akár el is engedhetsz. – A férfi visszaült a székre, és megcsóválta a fejét.

– Ugyan-ugyan, kicsi amazon. Te leszel a belépőm Ádám fiai közé. – Ayradnia élesen szívta be a levegőt, mire a mágus felnevetett. Érzelemmentesen, már-már unottan.

– Ne aggódj, nem te. A farkas. Csak te is kellesz, édesem. – A lányt hirtelen félelem fogta el. Mi a terve ennek az őrültnek? Ölje meg vagy engedje el, de ne játszadozzon vele!

–Menj a francba!

– Tudod, ki az? Ha tudod, akkor akár el is mondhatod. – Ayradnia némiképp megnyugodott. Tehát egy lépéssel a férfi előtt járt. Már csak imádkoznia kell, hogy Connor ne buktassa le magát. A gondolat azonban, hogy majd a farkas nyugton marad, elképzelhetetlennek bizonyult. Ismerve a férfit, tuti nem marad a fenekén.

A mágus ismét elmosolyodott, az amazon testébe pedig elviselhetetlen fájdalom nyilallt.

– Nyald… ki… - nyögte a lány erőtlenül, amikor a fájdalom lecsendesedett.

– Ne legyél gusztustalan! Még csak nem is vagy ember. – undorodva húzta fel az orrát a mágus, mintha egy adag meztelen csigát tálaltak volna fel neki. Ayradnia azonban a fájdalom ellenére is tartotta magát.

– Te sem sokáig… Amint beavatnak… fuccs a lelkednek. – köhögve tudta csak kimondani a szavakat. A bordája valószínűleg a tüdejébe fúródott, ezért kap nehezen levegőt.

– Attól még ember maradok! – A mágus dühösen felcsattant.

– Lélek nélkül? Nem jobban, mint én. Nekem legalább megvan a lelkem… - A férfi teljesen elvesztette a kontrollt, a lány taktikája úgy tűnt, beválik.

– Neked nincs lelked, kígyó! – Újabb ütés következett, ezúttal ököllel. Ayradnia imádkozott, hogy a dühöngése kitartson addig, míg megöli, mert ha lenyugszik, félő, hogy mindent kiszed belőle, amit tud. A vámpírokról, az amazonokról. Connorról. És abba belehal. Mindenki.

Connor, megunva a gondolkodást a saját, elcseszett életén, úgy döntött, inkább fut néhány kört a kastély körül. Gyalog indult el az erdő széléhez, és levetette a ruháit. Egy öreg tölgyfa tövébe rejtette, hogy később megtalálja, majd átalakult. A farkas azonban rögtön veszélyt érzékelt, és fülét hegyezve figyelte az erdő zajait. Lépések visszhangoztak az ősöreg fák között, majd puffanás, végül… semmi. Connor teljes erejéből kilőtt, nem törődve azzal, hogy esetleg meglátják. Már rég elhagyta a saját erdejét, amikor végre lassított. A földhöz lapult, úgy figyelte a sötétben az alak ténykedését. Egy sötét halom mellett állt, és csak nézte. Amikor a halom megmozdult, mintha elmosolyodott volna, aztán köddé vált. Connor először nem hitt a szemének. Közelebb araszolt a rakáshoz, mire az nyöszörögni kezdett. A farkas vérszagot érzett, így nem tétovázott, mellé lépett, és döbbenten fedezte fel, hogy egy ember fekszik előtte véresen, teljesen összeverve. Connor visszaalakult, és felkapta a meggyötört testet. Óvatosan kifésülte a haját az arcából, és akkor ismerte fel. Első döbbenetében azt sem tudta, mit csináljon, csak rohant teljes erejéből a kastély felé.

– Ó, te jó ég! Mit tett veled? – A lány volt, aki délután megkereste. Valaki csúnyán elintézte, pedig csak egy nő volt. Hogy képes valaki megütni egy védtelen nőt?

– S… - A lány nyöszörgött, úgy tűnt, mondani akar valamit. Véres ajkait kinyitotta, majd újra becsukta. Néhányszor megismételte, de a férfi az ajkaira tette az ujját.

– Itt vagyok, nyugalom. Ne mondj semmit, hazaviszlek! – A lány belekapaszkodott a férfi nyakába, hogy közelebb húzza magához, végül pedig egyetlen szót suttogott a fülébe.

– Sadrak… - Connor összehúzta a szemöldökét. Vajon mit jelenthet, ha a lány ennyire kétségbeesetten el akarta mondani valakinek? Ha lehet, még jobban belehúzott, szinte száguldott át az erdőn, karjaival a meggyötört lánnyal.

Titania álmában egy sötét helyen volt. A testét fájdalom járta át, ami időről időre visszatért. De ő némán tűrte, nem szólt egy szót sem. Nem könyörgött, nem sírt, nem rimánkodott. Csak mosolygott. Minél erősebb volt a fájdalom, annál szélesebbre húzta a száját. Aztán a kín abbamaradt, csak a forróság ölelte körbe, mintha egy extra vastag, meleg takaró lenne rajta. Az agyában pedig egyre csak ugyanaz a szó kattogott… Sadrak. A következő pillanatban pedig kitisztult minden.

Az amazon nagyot kiáltva ült fel az ágyon. Nem a saját álmában volt. A húgáéban! Veszélyben van, és megkínozták. Elkapták, és kegyetlen fájdalomnak tették ki, miközben ő ágyban fekszik, és lesik minden kívánságát. Zokogni kezdett, az ajtó pedig kivágódott. Morrow rohant hozzá, és rögtön ölbe kapta. T nem akarta eltolni magától. Ebben a pillanatban szüksége volt valakire, a vámpír pedig megfelelt a célnak. Tökéletesen.

Meztelen mellkasába fúrta az arcát, a könnyei megállás nélkül potyogtak. Nem szokott sírni, az álom azonban teljesen a hatalmába kerítette és a tudat, hogy a húgát könyörtelenül megkínozták. A vámpír a hátát simogatta, és nyugtató szavakat súgott a fülébe. Nem is figyelt rá, csak élvezte a közelségét. Mikor lecsendesedett, felnézett rá. Morrow kék szemei aggódva figyelték minden mozdulatát.

– Megsérült. Bajban van. – A vámpír lágyan kifésülte a haját az arcából, és gyengéden megsimogatta az arcát.

– Kicsoda, bébi? – hangja nyugtatóan hatott az amazonra, de amint kimondta a nevet, újra összeomlott.

– Ayradnia. – Morrow nem hitt a fülének. A lány ismét hozzábújt, ő pedig tudta, hogy értesíteni kell Heat-t. Azonnal. Mégsem tudott elmozdulni az amazon mellől. Ha szüksége van rá, ő mindig itt lesz neki, mindegy, mit parancsol a Vezér.