Kedves Olvasók!
Mindenkinek kellemes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok, egyetek sok sütit, óvatosan a karácsonyfával, és örüljetek az ajándékoknak, mert szívből jönnek!
Mint ez a rész is! :)
L Heat után
indult, a lépcsőfordulóban érte utol a
vámpírt. A szíve dübörgött a
mellkasában, ahogy megszólította.
– Nem
mehetünk a lány után. – A férfi megfordult. Nagy szemekkel nézett Luminitára.
Nem akart hinni a szemének. A lány tényleg utána jött?
– Miért
nem? Az egyik társad aggódik miatta. – Ölbe tette a kezét, kíváncsian várta a
választ.
– De ő még nincs beavatva. Pont azért vagyunk itt, hogy az ő kardját szenteljük fel. Utána pedig megtartjuk a szertartását. De ha
nem tudja egyedül megoldani
a problémáit, nem lesz jó harcos. Nem lesz jó amazon.
– Nem
vagytok egy kicsit kemények? Még nincs beavatva. Tehát még fiatal. Nem ért
annyira a harchoz, mint ti. – Halvány mosoly futott át Heat arcán, mire a lány
elfordította a fejét.
– Titania nem
lehet mindig ott mellette. A fiataloknak korán meg kell tanulniuk, hogy csak
saját magukra számíthatnak. Különben elbuknak. Te szeretnél magad mellé egy
gyenge láncszemet? Mert én nem. – Heat egyetértően bólintott. Ő is nagy körültekintéssel képezte ki a
Harcosokat, hogy azok a lehető legjobbak legyenek a
harcmezőn.
– Ez jogos.
Szerinted megbirkózik a feladattal? – Luminita komoly arccal bólintott.
– Igen.
Ayradnia talpraesett. T viszont… próbál jó testvér lenni. – A lány igyekezett
finoman fogalmazni. Nem állt szándékában kibeszélni a társát, nem akart rosszat
mondani róla. Viszont meg kellett győznie a férfit.
– És te mi
próbálsz lenni? – A vámpír közelebb hajolt az amazonhoz. L nagyot nyelt, de
állta Heat izzó tekintetét. A férfi némiképp rá is játszott, hogy zavarba hozza
a lányt.
– Amazon.
Mindhalálig.
– Jó
válasz. – A férfi édes lehelete kábítóan hatott Luminitára, a fogán keresztül
szívta be a levegőt. Érezte,
ahogy megszédül a rá törő vágytól, a vére a fülében zúgott, egy
apró, vékony hang
pedig egyre uszította, hogy csókolja meg a vámpírt. Legyőzte a vágyat, legyőzte saját természetét, és kihúzta magát.
– Akkor
megegyeztünk? Nem mész a lány után? – L akaratlanul is megnyalta a szája
szélét, a vámpír pedig halkan felmordult. Néhány másodpercig Heat sem volt
biztos magában, hogy mit is fog tenni, de végül megrázta a fejét és ellépett az
amazontól.
– Nem. Nem
megyek utána. Sem én, sem a társad. – Luminita kifújta a levegőt, megkönnyebbülve szólalt meg.
– Köszönöm.
– Heat bólintott, elfojtotta magában a késztetést, hogy csókkal búcsúzzon, majd
újra elindult a lépcsőn. Luminita nekidőlt a korlátnak, Xandra hangjára azonban
felkapta a fejét.
– Ez nem
volt szép. – Az amazon hangjából enyhe düh érződött ki.
– Micsoda?
– Fordult felé a lány.
– Sem a flört,
sem az egyezség. – Xandra megállt mellette, és kérdőn nézett rá.
– Mi? Ez
nem volt flört. Csak beszélgettünk… - Xandra komolyan pillantott a lányra, majd
a vámpír iménti, mély hangját utánozva válaszolt.
– Jó
válasz…
Luminita
belebokszolt a vállába, majd nevetve mentek a konyhába. Xandra nem igazán volt
boldog. Tényleg nem tartotta jó ötletnek, hogy mégsem mennek Ayradnia elé.
Bízott Titaniában, és elhitte, hogy szerinte gond lehet. Egyszerűen nem
engedhetik meg, hogy még egy tagot
veszítsenek. Főleg, hogy
ilyen fiatal még.
Connor
ingerülten járkált fel-le a szobában. Ayradnia nyugodtan ült az ágyon, majd
körbenézett a hatalmas szobában. A baldachinos ágy kitűnt az ősi hatású bútorok közül. A sarokban egy fényesen
csillogó ezüstpáncél állt, a falon körbe pedig
tájképek és portrék váltogatták egymást.
A lánynak megakadt az egyiken a szeme. A képen Connor állt, mögötte egy
óriási tölgyfa, mellette pedig egy fekete láda. Furcsa kompozíció, gondolta
magában és megfogadta, ha a férfi jobb kedvében lesz, megkérdezi, miért így
festtette le magát. Jelenleg azonban jobbnak látta, ha hagyja, hogy Connor
kidühöngje magát. Amióta bejelentette, hogy lebukott, a férfi körbe-körbe
járkált, néha megállt, rápillantott, majd dühösen újra nekiindult. Ayradnia egy
darabig nézte, de végül nem bírta tovább.
– Megállnál?
Kezdek szédülni… - szólt rá mérgesen. Connor megállt, mélybarna szemét a lányra
emelte, igyekezett emberi hangot megütni, bár nehezen ment neki.
– Tudod,
nem könnyű ez nekem. – A szavak között hagyott
némi szünetet, érződött, hogy hezitál.
– Nézd, a
nagy részét már úgyis tudom. Vérfarkas vagy. – A férfi szótlanul bólintott.
Hiába, lebukott, nem tagadhatja tovább. A lány olyan biztosan állította, hogy
nem lett volna értelme tagadni.
– Na látod!
Nem nehéz ez! Egy kérdésem azért lenne… Birkák? Tényleg?
– Az a
farkas volt. Amelyik bennem él. Néha átveszi az irányítást… - Connor lehajtotta
a fejét, mintha szégyellné a dolgot. A lány nem tudhatta, hogy a férfi mennyire
megveti a természetét. – Viszont arról nem szól a fáma, hogy utána duplán
pótoltam a veszteséget… Falusiak… Elvész egy állat, azt észreveszik… Bezzeg, ha
szaporodik az állomány, arról mélyen hallgatnak.
Ayradnia
nem bírta ki, felnevetett. Szinte látta maga előtt, ahogy a
férfi éjnek éjjelén lopakodik a
kertek alatt, hóna alatt egy-két birkával…
– Pótolod a
veszteséget? Komolyan? Amúgy tudod, miért nem szólnak? Nehogy lopással vádolják
meg őket. – A férfi álla is leesett. Eszébe sem
jutott még ez az ötlet, pedig logikus. Hiszen hogy magyarázná meg a
gazda, hogy szaporodik az állomány, pedig nem született új borjú? A francba,
néha használhatná az eszét.
– Igazad
van. Erre nem is gondoltam. – Connor a falnak dőlve bólintott. Ayradnia pimaszul elmosolyodott.
– Ha
leszállnál a magas lóról, akkor sok minden eszedbe jutna… - A farkas nem vette
a lapot, dühösen csattant fel.
– Vigyázz a
szádra, parasztlány! Még mindig nemes vagyok! – A férfi az amazon fölé
magasodott, de a lány kihúzta magát. Már megint ez a parasztozás. És Ayradnia
egy pillanatig azt hitte, mégis normális lehet. Mekkorát tévedett.
– Attól,
mert nemes vagy, nem leszel jobb nálam. A titkodat meg tartsd meg magadnak!
Soha nem leszel több, mint egy senki. Számomra legalábbis. – Ayradnia megindult
az ajtó felé, de a férfi elé állt. Kezét az ajtóra rakta, elzárva a lány elől az utat.
Nem engedhette el. Most még nem, amíg jobban meg nem ismeri.
– Milyen
veszélyt említettél? – Igyekezett érdeklődő hangon
megszólalni, de szívesebben hallgatta volna, ahogy magáról beszél,
mint holmi veszélyről.
– Felejtsd
el! Vagy te olyan kemény legény, hogy megvédd magad. Én leléptem. – Dühös volt
a férfira, magára, az egész amazoncsapatra. Ha nem választják be, még mindig a
faluban lehetne, és… ó, ugyan már! Ez élete eddigi legjobb kalandja! Egy
farkas, egy mágus, Írország, mi kell még? És mégis, a sértettsége nagyobb volt
a kalandvágynál. Ellökte Connort az ajtóból, a férfi pedig meglepődött.
– És te mi
a fene vagy? – Connor hitetlenkedve bámult rá. Honnan a fenéből volt
ekkora ereje? A férfi jól megtermett példány volt, ez az apró, vékonyka lány
pedig könnyedén arrébb rakta. Ha eddig azt hitte, hogy érdekli a lány, most már
megszállottad tudni akart róla mindent.
– Csak egy
idegen, aki most távozik. – Ayradnia bevágta maga után az ajtót, majd futva
indult el az úton. Connor mosolyogva nézett utána. Már másodszor nézi végig,
ahogy távozik, de valahogy az az érzése támadt, hogy nem utoljára. Ez pedig
egyet jelent: fognak még találkozni.
Ayradnia
félúton megállt és visszanézett a kastélyra. Nem hagyhatja annyiban. A többiek
annyira csalódottak lesznek, ha nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy
vigyázzon a farkasra. Majd holnap megint
megpróbál beszélni Connorral, addig pedig megkeresi a mágust. Ha elég türelmes és figyelmes
lesz, tuti felbukkan, és akkor nem kegyelmez neki.
Egy fiatal
férfi nézett körbe tanácstalanul az út szélén, kezében egy térképpel. Ayradnia
barátságosan odasétált hozzá. El tudta képzelni, hogy mit érez. Benne is
hasonló érzések keringtek. Mi a fenét
keres itt…
– Hali!
Segíthetek? – A férfi rápillantott, tekintetében volt valami oda nem illő, a hangja
azonban őszinte örömről árulkodott, amikor megszólalt.
– Hála az
égnek! Dublinba indultam, de azt hiszem, egy kicsit eltévedtem. – Mosolygott rá
a huszonöt év körüli, fekete hajú srác. Ayradnia elkezdte magyarázni az
útvonalat, majd mosolyogva elköszönt tőle.
– Köszönöm
még egyszer! – Az idegen vigyorgott, amitől Ayradniának rossz érzése támadt.
Igyekezett minél
messzebbre kerülni tőle. Ellépett mellette.
– Nincs mit!
Viszlát! – Búcsúzóul felemelte a kezét, és lassan távolodni kezdett tőle, amikor
a férfi baljóslatú hangon
megszólalt
– Ó, attól
tartok, még nincs itt a búcsú ideje, amazon! – A lány megfordult, a férfi körül
pedig kavarogni kezdett a levegő, valamit kántált, majd Ayradnia elájult.
Morrow
mérgesen az ablakhoz lépett, és kinézett a sötét éjszakába. Egy csillagot
pillantott meg a fekete égen, és akaratlanul is párhuzamot vélt felfedezni a
saját életével. A lány volt a csillag, ő pedig a
fekete üresség nélküle. Akkor miért tudja így felhúzni egy apró
megjegyzéssel?!
Titania a
szemét forgatta, majd oldalra fordult, a könyökére támaszkodva.
– Most meg
mi van? – Morrow még mindig az eget bámulta, majd hirtelen megfordult.
– Meddig
akarod még felhánytorgatni, hogy miattam vagy ágyhoz kötve?! – T megrökönyödve
nézett rá. Mintha nem ő tehetne róla!
– Tessék?
Miért, talán nem igaz? Ha nem jössz utánam, nem kell neked adnom a véremet! – A
férfi közelebb lépett hozzá, és ő is
felemelte a hangját.
– Ha nem
megyek utánad, már nem lenne véred! – Titania hanyatt dőlt az ágyon. Te jó ég, most tényleg
veszekednek?
– Ha nem
vonod el a figyelmem, simán győztem volna. – A lány dacosan
eldobta a párnát, nem is figyelt arra, mit mondott.
– Elvontam
a figyelmed? – A vámpír hangja dühösből egy
pillanat alatt érzékire váltott. Az
amazon dühösen fújt egyet. Mindig ilyenekre kényszeríti a férfi, hogy kimondja a nyilvánvalót. Önimádó, egoista vámpír…
– Tudod,
hogy értem. A hülye történeteid, meg a csábító mosolyod, meg a vakítóan kék
szemed… – Morrow felnevetett. A haragja elszállt, el is felejtette, hogy valaha
dühös volt a lányra. Titania úgy fordult, hogy lássa a férfit.
– Mi zavar
jobban? A történetek vagy a csábító mosolyom? – Morrow közelebb lépett az
ágyhoz, és leguggolt elé. T rámosolygott, ujjaival a férfi dús fekete hajába
túrt, majd megállapodott az arcán.
– Vámpír,
kihúzod a gyufát! – A vámpír belefordította a fejét a lágy tenyérbe, és apró
csókot lehelt a csuklójára.
– Reméltem
is!
Connor
lerogyott az ágyra, és elgondolkodott a lány szavain. Még a nevét sem tudta.
Alig várta az újbóli találkozást, hogy bocsánatot kérjen tőle. A benne
élő farkas határozottan felmordult, kifejezve nemtetszését. Hát igen, ő nem
annyira jól nevelt,
mint a férfi.
Hanyatt feküdt a hatalmas ágyon és csak
bámulta a plafont. Gyűlölte a
farkast, az egész lényét. Utálta, hogy teliholdkor egyszerűen nem
lehet önmaga, hogy ilyenkor teljesen
megbolondul. Csak egyvalami volt, ami összekötötte a két énjét: a vadászat. Mind
a farkas, mind az ember megszállott vadász volt. Amikor keresztülvágott az erdőn, mindegy,
hogy négy lábon, futva vagy lovon, úgy érezte, szabad. Életében egyszer, végre
szabad. Nem kell megfelelnie semminek és senkinek. Nem voltak elvárások, azt
tehette, amit szeretett, amihez értett.
Már régóta
nem gondolkodott az életén. A múltján. Amikor még élt az apja. A büszke férfi,
akire mindenki felnézett. Az erős vezető, aki kemény kézzel irányított
mindenkit maga körül. A fekete szemű farkas,
aki korcsnak tekintette a saját fiát.
Connornak
eszébe jutott az első átváltozása.
Hallotta apja szavait a fejében, amikor
farkassá vált.
– Szégyent hozol rám és az egész családra! A
faj gyűlölni fog a másságod
miatt. Ha jót akarsz
magadnak, sosem mész más farkasok közé…
A férfi
ökölbe szorította a kezét. Amikor az apja meghalt, igyekezett betölteni az űrt, amit a
távozása okozott.
Idővel átvette a stílusát, úgy kezdett öltözködni, járni, beszélni, mint az apja. Csak, hogy ne hozzon szégyent senkire. Conall nagy ember volt, és a fiúnak
fel kellett nőnie a nevéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése