Több, mint vér - 22. fejezet

A polgármester idegesen járkált a hatalmas dolgozószobában, meg-megállva az óriási portré előtt. Nagy szemekkel nézte a farkast, és a mellett álló, tiszteletet parancsoló, szigorú tekintetű férfit.

Connor egy diszkrét köhintéssel szakította félbe a csodálatát.

– Oh, Connor. Én csak… - tördelte a kezeit idegesen a férfi.

– Semmi gond, Randolph. De az a helyzet, hogy kicsit elfoglalt vagyok… - Connor még mindig zilált volt, pedig igyekezett formába hozni magát a találkozó előtt.

– Ez nem várhat! A bestiát a hegyek között látták tegnap este. Szerintünk ott a barlangja. Ma éjjel rajta ütünk. És Te leszel a vezető – jelentette ki Randolph ellentmondást nem tűrően.

– A hegyekbe? Nem lehet! Ma éjjel nem! – Connor bele sem mert gondolni, mi történne, ha a falusiak a farkas helyett a mágust találnák meg. Nem engedheti. Valahogy meg kell akadályoznia.

– Nem? Hogy mondhatod? Amikor olyan hosszú idő után végre lehetőségünk nyílna végképp eltörölni a föld színéről? – A férfi nagy szemekkel bámult rá.

– Akkor halasszák el holnap éjjelre! – Connor igyekezett meggyőzni a polgármestert. Időt kell nyernie, nem hagyhatja, hogy meglássák a farkast a mágussal. Márpedig, ha egy időben lesz a két rajtaütés, elkerülhetetlen a találkozás.

– És hagyjuk elmenekülni? Mi van veled Connor? Apád nem késlekedne… - Randolph tudta, hogy ez az utolsó aduásza Connor ellen. Ha feltüzeli, talán beleegyezik.

– Én nem vagyok az apám! – A férfi felcsattant, öklével a robosztus asztalra ütött. A polgármester hátrált néhány lépést, Connor pedig elborzadva vette tudomásul, hogy bármennyire is gyűlölte az apja minden egyes mozdulatát, benne ugyanúgy megvan a düh, az a mérhetetlen harag és szenvedély, ami az apját annyira jellemezte.

– Sajnálom. De ma akkor sem mehetnek a farkas után. Ígérje meg! – kérlelte a polgármestert.

– Nem tehetek semmit. A férfiak a faluban már gyülekeznek. Nemsokára indulnak. – Randolph hátat fordított, és otthagyta Connort. A férfi utána indult, az udvaron érte utol. A Holdra emelte a tekintetét, és érezte, ahogy csábító fénye buzdítja az átváltozásra. Elfordult tőle, és Randolph elé állt. Már épp meg akarta győzni, hogy gondolja meg magát, amikor a hátsó kertben észrevette Ayradniát. Egy férfivel beszélt, de Connor nem ismerte fel. A farkas benne mélyen felmordult, figyelmeztetve a veszélyre. Rohanni kezdett a lány felé, a fickó pedig felé fordult. Megértette, amit a csapos mondott. A szemében csak a halál tükröződött. Aztán minden elsötétült.

Sadrak belenézett a koszos tükörbe, és majdnem elhányta magát attól, amit benne látott. Arca teljesen beesett, arccsontja kiállt, a szeme pedig… szavakat sem talált rá. Volt már rossz passzban, de ez minden eddigit felülmúlt. Hideg vizet fröcsköl magára, majd fogott egy fekete törölközőt, és beletemette az arcát. Sosem gondolta volna, hogy idáig jut. Visszaemlékezett pár évvel korábbra, amikor Ádám fiai először léptek vele kapcsolatba…

Iliannal gyakran ültek a folyóparton, messze Oroszországban, és apró trükkökkel bírták lebegésre és különböző egyéb műveletekre a köveket, ágakat, leveleket. A fiú nagyon ügyes volt, telve volt varázserővel. Sadrak azonban csak segítséggel, és odafigyeléssel tudta utánozni a mozdulatait. Ezért mindig is irigy volt legjobb barátjára. Gyerekkoruktól barátok voltak, megosztották egymással a titkaikat. Állandó volt köztük a rivalizálás is, Sadrak viszont mindig alulmaradt. Néha rettenetes düh árasztotta el, de Ilian mindig elütötte egy viccel a győzelmét.

Egyik nap egy gyönyörű szarvast pillantottak meg a fák között. Az állat méltóságteljesen lépkedett a sűrű erdőben, majd egy tisztásra ért ki. Ilian és Sadrak nekiiramodott, és lehasalt a fűben, nem sokkal a szarvas előtt.

– Fogadjunk, hogy nem bírod leteríteni! – Bökte oldalba Sadrak barátját. A fiú megrázta a fejét.

– Nem akarom. Gyönyörű – mondta Ilian, de Sadrak megvonta a vállát.

– Akkor az enyém lesz! – Varázserőt gyűjtött a tenyerébe, és lassan felállt. Az állat megmerevedve nézte a fénylő gömböt a fiú kezében. Sadrak lehunyta a szemét, és erősen koncentrált… majd eldobta a gömböt. Amikor újra kinyitotta a szemét, a szarvas a földön feküdt, nyakából vékony csíkban folydogált a vöröslő vére.

– Mit tettél?! – állt fel mellette remegve Ilian. – Hogy tehetted? Megölted?

– Én… - Sadrakban ekkor tudatosult, hogy mit is művelt. Elvett egy életet… az ereje segítségével. Valami félelmetes mámor lett úrrá rajta, tekintetét nem bírta elfordítani a halott jószágról. Szája torz mosolyra húzódott, meg sem hallotta, mit mond neki Ilian. Csak nézte az elvett életet, ami most már az övé volt. Ilian elrohant a faluba, míg ő mereven állt a mező szélén. Amikor valami megmozdult a túloldalon, elöntötte a félelem.

Meglátták!

Lebukott!

De a férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Fekete köpenye betakarta a testét, de a szeme örökre beleégett a fiú emlékezetébe.

Már tudta, miért lett hányingere. Ezt a tekintetet látta akkor a mezőn. Ugyanez a halott, érzelemmentes kifejezés ült annak a férfinek a szemében, akit most már Mesternek szólít.

Kilépett az ideiglenesen kialakított fürdőből, már amennyire egy barlang üregét annak lehetett nevezni. Mindenfelé gyertyák lobogtak, a berendezés pedig igen szerénynek mondható. Egy ágy, egy asztal, szék, néhány szekrény, és polcok, felerősítve a sziklafalba. Néhány hete van csak itt, örült, hogy ennyire be tudott rendezkedni. De nemsokára vége. A vájat egyik eldugott sarkába pillantott, ahol már minden elő volt készítve a szertartáshoz. Az áruló, a tanú és a „más” ájultan várta, hogy sorsa végre beteljesedjen, és őt az istenek közé emelje.

Leült az ágy szélére, de az emlékeitől nem tudott szabadulni. Ilian képe lebegett a szeme előtt, ahogy könyörög neki. Egy könnycsepp csordult végig összetört arcán, miközben az életéért imádkozott.

A szarvasos eset után Ilian rá sem bírt nézni. Kerülte minden lehetséges alkalommal, ha pedig elkerülhetetlen volt a találkozás, tudomást sem vett róla. Sadrak annyiszor akart bocsánatot kérni. Fogadkozni, hogy ha lehetne, jóvátenné. De nem tudta kimondani a hazug szavakat. A szarvas képe, és a megmagyarázhatatlan érzés, a hatalomérzet elemi erővel tört rá mindannyiszor, mikor visszagondolt rá. Egy gondolat férkőzött az agyába, és egyre többször villant fel előtte. Újra éreznie kell! Végre van valami, amiben jobb, mint Ilian. A becsvágya hajtotta előre, míg egy nagy ismét lehetősége nyílt megtapasztalni, milyen mindenhatónak lenni.

A folyóparton találkozott össze Iliannal. A fiú egy békát unszolt, hogy ugorjon a vízbe.

– Miért nem parancsolod meg neki, hogy tegye meg? – guggolt le mellé Sadrak. Ilian rá sem nézett.

– Majd ugrik, ha akar. Ezt senki nem döntheti el helyette. – Mire azonban kimondta volna, a béka természetellenes szögben esett a vízbe. Sadrak vigyorogva figyelte, amint az állat a víz felszínére evickél, és egy levélbe kapaszkodva próbál fent maradni.

– Mi történt veled? – Ilian nagy szemekkel bámulva állt fel. – Rád sem ismerek…

– Pedig én vagyok még mindig. És úgy tűnik, fejlődök. Nem tetszik? – A kérkedő hangnem meghökkentette Iliant.

– Persze, hogy tetszik, ha fejlődsz. De ez nagyon rossz irányba vezet. Sadrak, állj le!  Amíg nem történik valami… - Ilian elharapta a mondat végét, de Sadrak nem hagyta annyiban.

– Micsoda?

– Tragédia. Halál, Sadrak, halál. – suttogta neki Ilian.

– A halál elkerülhetetlen. – A fiú szemében megcsillant valami, ami Iliant hátrálásra késztette. Nem értette, mi változott, de érezte, hogy nagy a baj. És Sadrak elveszik. A háta mögött egy férfi bukkant elő, és arcán gonosz mosoly játszott. Kinyújtotta felé a kezét, Ilian pedig riadtan rázta meg a fejét. Sadrak hátrafordult, hogy vajon mit lát a fiú, és akkor megpillantotta a köpenyes alakot. Kinyújtott karja már rá mutatott, ő pedig egy lépést tett felé.

– Ne menj! – kiáltott rá Ilian, és megragadta Sadrak kezét, akit elöntött a harag. Lendületből arcon vágta a barátját, aki az ütéstől a földre esett. A fiút gyilkos düh árasztotta el, mögötte a férfi pedig elégedetten mosolygott. Sadrak energiát gyűjtött a tenyerébe, és minden erejét összeszedve Ilianra engedte.

Sadrak felugrott, és egy vödörbe hányt. Az az érzés, amit akkor csodálatosnak és nélkülözhetetlennek gondolt, most felforgatta a gyomrát. Újra öklendezett, amikor Ilian nevetése csengett a fülében, majd felváltotta az utolsó sikolya. Megtörölte a száját, és elgondolkodott.

Vajon tényleg megérte? Mit kapott az erőért cserébe? Halált és bánatot. Magányt és bujdosást. Gyűlöletet és megvetést.

Nem. Döbbent rá hirtelen. Nem érte meg…